Hogyan veszítjük el a lelkesedésünket? 3


75e1b6e85ee572bd3928a9d77cbf26e1Tegnap el kellett intéznem valami viszonylag sürgős és fontos dolgot a jógastúdió egyik tanfolyamával kapcsolatban. Ilyenkor, amikor hosszabb ideig laptopozok, Lola egy idő után idejön, és elkezdi vagy kirángatni a töltőt, a kilógó pendrive-ot, vagy a billentyűket próbálja elérni, hogy kaparászhassa őket, mert annak szereteti az érzetét, és a hangját. Én ilyenkor persze mindig próbálok úgy fordulni, hogy ne érje el. Meg természetesen próbálok neki valami “nagyon érdekes” dolgot adni. Például a nagypapájától kapott egy használaton kívűl helyezett klaviatúrát, amit tud püfölni, de persze a laptopom sokkal érdekesebb. Illetve van már neki egy Apple töltője is, ami az enyém volt, csak tönkretette (nyilván nekem kellett volna jobban vigyázni rá). De ezekkel csak ideig, óráig, vagy inkább maximum néhány percig lehet csak lekötni, mert elég hamar eszébe jut, hogy őt tulajdonképpen  laptop érdekli.

Rossz érzés így lepattintani szegényt, de néha muszáj elintéznem dolgokat napközben. A blogot azt nem az “ő rovására írom”,  csak olyankor, amikor alszik (általában éjszaka), mint például most. Napközben csak olyan dogokat intézek, amit este nem lehet. A tegnapi elinzéznivaló egy kicsit hosszabbra nyúlt. Szegény meg folyamatosan jött hozzám, és próbálta elérni a laptopot. És tegnap egy kicst elgondolkoztam. Mi hajtja, mekkora erő, kíváncsiság motiválja ezt a pici lányt, hogy elérje, amit szeretne. Megpróbálja vagy százszor. Közelít  célja felé, de elveszik előle, és megint megpróbálja. Elesik, feláll, és ismét probálkozik. És még csak nem is sír közben. Mi meg, felnöttek, van, hogy valami nem sikerül elsőre, és már kibukunk, rinyálunk, hogy nem jött össze, hogy meg kell próbálni mégegyszer, és van, hogy nem próbáljuk meg, hanem belenyugszunk a kudarcba…

Ez a nagy kíváncsiság, és akaraterő a legtöbb kisgyerekben megvan. Felnőtt korukra pedig nagyon sokan elveszítik ezt. Vajon miért? A szüleik nevelik ki belőlük? Vagy a közintézmények? Vagy korral jár? Azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet egy kisgyereket úgy nevelni, hogy minél tovább megőrizze ezt a kíváncsiságát és kitartó érdeklődését. Nyilván, ha válaszkészen neveljük, és próbáljuk az ő saját egyéni igényeit kielégíteni, és nem a mi előre kitalált elkpzeléseinket ráerőltetni, az sokat segít ebben…

Tegnap végül sikerült befejeznem amit el kellett intéznem. A végén az ölembe ültettem Lolát, megnéztük, meghallgattuk az egyik kedvenc Halász Judit dalunkat, az Állatkerti útmutatót, én énekeltem is hozzá, aztán együtt becsuktuk a laptopot, eltettük, majd labdáztunk egyet a szőnyegen…és közben majdnem elsírtam magam, ahogy néztem a felhőtlen kis mosolyát, hogy végre vele foglalkozom ❤️ (Bocs, a vége kicsit csöpögős lett. De akinek van gyereke, talán megérti. 🙂 )


Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

3 Gondolat “Hogyan veszítjük el a lelkesedésünket?

  • panPeter

    Okosok mondják, hogy a gyerekek azért vannak (jönnek), hogy mi, “öregek” tanuljunk Tőlük. Látom, ráéreztél, hogy Te mit tanulhatsz. Sajnálom, hogy amikor én tanulhattam volna Tőled, még nem tudtam ezt.

  • panPeter

    No, akkor most megpróbálom elmondani, min hatódtál meg.
    Van az a kissé hülye vicc, hogy “Honnét tudod, hogy a feleséged vagy a kutyád szeret jobban ? A válasz: “Zárd be mindkettőt 2 órára a kocsid csomagtartójába, amikor kiengedet őket, majd meglátod !”
    Szóval a kutya farkcsóválva körbenyaldos, mert az állat nem a múlton rágódik, nem a jövőn tépelődik, hanem az “itt és most”-ban él. Márpedig “itt és most” szabadon futkározhat, és ez neki jó.
    Azt mondják az okosok, hogy az emberi boldogság titka is ez az “itt és most”. Ne a múlton rágódjunk, ne a jövőnk miatt aggodalmaskodjunk, hanem élvezzük azt, ami “itt és most” VAN.
    Na, erre tanít Téged Lola !
    Amikor elkezdtél vele labdáznik, tán még benned volt az érzés, hogy milyen undok voltál vele eddig, hogy egyfolytában próbáltad lepattantani. Tán azon sem csodálkoztál volna, ha kicsit benyomja a “durcit”. De NEM ! Lola MOST felhőtlenül boldog, mert MOST labdázol vele ! Mit érdekli őt, hogy előtte mi volt, és ezután mi lesz. MOST labdázol vele, MOST ez jó neki, MOST boldog.
    Azt mondják, a kisgyerekek elég hosszú ideig az “itt és most”-ban élnek (akár csak a bevezetőben említett kutya.) Biztos láttál már és magad elő tudsz képzelni olyan gyermekarcot, hogy a sírástól könny csillog a szemében, de szája már fülig ér a nevetéstől.
    Na, ezt az “itt és most”-ot tanuljad meg Lolától ! És legyél — akár könnyes szemmel is — felhőtlenül boldog, ha labdázol vele, ne pedig azon rágódj, hogy előtte — szerinted — kicsit “undok” voltál !